Kedves Búcsúzó Nyolcadikosok!

Az idő, ez a gyors röptű madár bennetek sem lassúdik. Amit tegnap még nem hittetek el, átitatódva egy picit hitetekkel, másképp tekintetetek ma a Végre.

S akár bevalljátok, akár nem, most megkeserül a szó, hogy VÉGE.

Tegnap még évelődtetek, mára elérkezett az igazi búcsúzás pillanata. Hamarosan az elrepült fecskék csendjébe fagy az itt hagyott osztályterem, s emlékké szelídül minden.

Ne feledjétek! A legtöbb ember olyan, mint a hulló falevél, melyet a szél fúj és lebegtet. Azonban még az elsodort levélnek is tudnia kell arról, hol az a gyökér, ahol fogant, mely talaj az, amelyből vétetett.

Elsodort magként Bennetek a jövő csak akkor tükröződik, ha kellő tudással párosul. S ahhoz, hogy a tudásnak álcázott dogmák elkopjanak és felragyogjanak alattuk a valódi értékek, tudnotok kell, hogy „a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban”, mert igazán csak a szívével lát az ember.

Kívánom, hogy éljétek ezt át az  életetek során!

S mit adhatok Nektek útravalóul? Az alábbi sorokat:

Az élet értelme, azt hiszem, az élet maga, mert nélküled szegényebb lenne a világ. Amit te adsz, csak te adhatod, nem pótolhat téged senki más. Add hát magad, adj szívből és igazán, mert e Földnek szüksége van rád.”

Bejczi Mónika, igazgató